Machu Picchu (jelentése: Öreg kincs) az egykori inka birodalom romvárosa lélegzetelállító környezetben – az Andok két hegycsúcsa között, a tengerszint felett 2450 méter magasságban – helyezkedik el. Bár a mai Peru területén fekvő település lakossága nem lehetett több pár ezer főnél, régészeti jelentősége kiemelt, azon ritka helyek egyike, amelyek háborítatlanul fennmaradtak az inkák korából.
Az Andok csaknem megközelíthetetlen hegyláncai között fekvő települést 1450 körül építették a kecsua nyelvet beszélő inkák a hagyomány szerint Pachacutec Inca királyuk utasítására. Az egykori őslakók kiváló építészek voltak, s a vályogtégla alkalmazásán túl a kövek formázásához, illetve azok egymáshoz illesztéséhez is mesterien értettek. Bizonyítja ezt az a tény is, hogy a város épületei – tetejüket kivéve – napjainkig fennmaradtak.
A 13 négyzetkilométer összterületű Machu Picchu két jól elkülönülő részből áll. A déli, mezőgazdasági szektort majd négy méter magas teraszok uralják, amelyek csatornákkal rendelkeztek. E megoldás révén az inkák nemcsak a művelhető földterület nagyságát növelték meg, hanem a hegyoldal erózióját is sikerült megakadályozniuk. Az északi oldalon találjuk a tulajdonképpeni várost, amely házakat, vallási- és szertartási célokat szolgáló épületegyütteseket foglal magában. Jóllehet meglepően hangzik, a tudomány mai álláspontja szerint Machu Picchu nem igazi városként funkcionált. Inkább egy – templomokból, palotákból és obszervatóriumokból álló – komplexum volt, amelyet az inka társadalom uralkodó osztályai számára építettek, s ahol a Nap kultikus tiszteletének nyomai is megtalálhatók. Az inkák hitvilága szerint ugyanis a Nap volt népük atyja és királyuk őse, a Hold férje és bátyja, a bolygók és a csillagok pedig a Nap kíséretét alkották. A település legszentebb pontjai az Intihuatana – „az a hely, ahová kipányvázták a Napot”–, a Naptemplom és a Háromablakos templom.
Mesteri építészeti megoldások ide, napkultusz oda, a város mindössze fél évszázadig virágzott, majd elnéptelenedett, amelynek okaként többféle magyarázat is megfogalmazódott. Az egyik elmélet szerint megsértették az egyik napszüzet, míg egy másik magyarázat szerint a népességet megtizedelő himlőjárvány törhetett ki, amelyet követően a túlélők elmenekültek. Ezt követően négyszáz évig csend és hallgatás borult Öreg csúcs rejtélyes kincsére. Noha az inkák birodalmát leigázó egykori spanyol hódítók tudhattak létezéséről, elszigeteltsége miatt az odavezető utat nem lelték meg. A romváros egészen 1911-ig ismeretlen maradt a külvilág számára, mígnem Hiram Bingham, a Yale Egyetem történész professzora fel nem fedte rejtélyét.
Napjainkra Machu Picchu a glóbusz épített örökségének egyik legismertebb helyszínévé vált, amely naponta több mint kétezer turistát vonz a világ minden tájáról. Igaz ők „csak” a romokat tekinthetik meg, mivel Hiram Bingham a megtalált és feltárt használati tárgyakat, ékszereket és földművelő eszközöket az Egyesült Államokba szállíttatta. A kincsek státusza a mai napig éles vita tárgyát képezi a perui kormányzat és az amerikai egyetem között.
Persze a város természeti környezete is életre szóló élményben részesíti az oda utazókat. A romok az Urubamba-folyó völgyében, a perui Andok déli láncolatában, 2450 méteres magasságban fekszenek. Maga a „történelmi szentély” a Ceja de Selva Természetvédelmi Területhez tartozik, amelynek állat- és növényvilága páratlanul gazdag. Csak egyetlen adalék: Machu Picchu területe háromszáz orchideafajt rejt.
Az elmondottak tükrében aligha véletlen Machu Picchu kiemelt kulturális és idegenforgalmi státusza. A romvárost és környezetét 1981-ben a „perui történelmi szentély” címmel ruházták fel, majd 1983-ban az UNESCO az Emberiség Kulturális és Természeti Örökségévé nyilvánította, 2007-ben pedig a Világ Új Hét Csodája lett.